Már több napja, hogy megérkezett a rossz hír arról, hogy szeretett kollégánk Molnár Péter nem tudott megbirkózni a vírussal és elment örökre, de ennek ténye számunkra még mindig felfoghatatlan.
Az nem lehet, hogy nem jön be többet az iskolába, és hangja nem tölti be a tanárit és a folyosókat. Az nem lehet, hogy nem áll oda többet mellénk vagy mögénk a számitógépnél, ami erre egycsapásra megjavul vagy a kérdezett probléma megoldódik. Nem lehet, hogy nem mosolyog ránk többet azzal a kedves, de ugyanakkor hamiskás mosolyával. És az sem lehet, hogy nem lesz több tanítvány, aki neki köszönheti a sikeres érettségijét, felvételijét vagy azt, hogy megszerette az informatikát. Lehetetlen, hogy nem halljuk többé lelkesen beszélni a jövőről, a terveiről, az aktuális közéleti helyzetről, vagy, hogy nem ad nekünk több tanácsot, és segítséget, ha szükségünk van rá. Mert Peti ilyen volt, bármikor lehetett rá számitani, készségesen segített a hozzáfordulóknak, és nemcsak iskolai vagy kisteleki szinten. Egy egész ország pedagógus, -és informatikatanári közössége gyászolja Őt. Szakmai hozzáértése, agilitása és jobbitó törekvései nagyon fognak hiányozni mindenkinek.
Molnár Péter neve és személyisége egybeforrt a kisteleki gimnáziuméval. Diákként és később tanárként is kiemelkedett kivételes intelligenciájával, sokoldalúságával, kreativitásával, hatalmas szakmai tudásával, állandó jókedvével és sziporkázó humorával. Sosem felejtem el azt a szenvedélyt, amivel még sok-sok év után is felidézte első találkozását az iskolai számítógéppel (még gimnazistaként), ami aztán abba az irányba terelte életét, hogy informatikával foglalkozzon, pedagógus legyen, és ezáltal egy olyan életpályát hagyjon maga után, amivel mindannyiunk számára példát mutat és ami miatt büszkeség tölthet el mindenkit, aki ismerte Őt.
Személyes gondolatokkal szeretnénk tőle búcsúzni és felidézni néhány dolgot (mindent úgysem lehet), ami miatt nagyon szerettük, és ami miatt nagyon hiányozni fog közösségünkből.
Ha az ember sok évig együtt dolgozik valakivel, sok emlék marad meg az illető személlyel kapcsolatban. Így vagyok én is Péterrel. Köztudott volt, hogy humán szakos lévén egyáltalán nem kedveltem a számítógépet és az azzal kapcsolatos dolgokat. Idegen volt számomra, féltem a használatától. De szintén sok évvel ezelőtt elérkezett a pillanat, amikor nem menekülhettem ettől a dologtól. Jöttek a hírek, hogy váltás lesz digitális naplóra, no meg nem ártana néhány dologban megtanulni használni a számítógépet. Az iskolavezetés szervezett is egy tanfolyamot bizonyos számú embernek, mivel az iskola kapott notebookot (de rég volt!!). Péternek kellett kiválasztania azokat a személyeket, akik kaphattak laptopot, és részt kellett venni a tanfolyamon. Biztos voltam benne, hogy én nem leszek közöttük, hiszen tudta mennyire idegenkedek a géptől. Nagyot tévedtem!!!
Mikor mondta a nevem, majdnem rosszul lettem. A kérdésemre, hogy miért kell nekem ez, mikor tudja, hogy mennyire nem szeretem a gépet, azt válaszolta: "Pont ezért. Most fogsz vele megbarátkozni, otthon is ismerkedhetsz vele".
Miért is gondoltam, hogy nem leszek kiválasztva? Nem értem. Hiszen ez egy pedagógiai módszer volt, amit amúgy én is alkalmazok. Csakhogy ott én voltam a diák! Köszönöm Péter! Nagyszerű pedagógus voltál!
Az egyik legkedvesebb tanítványom és kollégám volt. Kitűnő tanuló, nagyon sokoldalú és jó közösségi gyerek volt. Ha kellett szavalt, ha kellett énekelt, szervezett és kiváló táncos volt. Középiskolásként is jószívű és segítőkész volt. Osztálytársai is szerették, jó barát volt. Családcentrikus volt. Anyukáját, húgát és fiát nagyon szerette. Összetartó család, mindenben támogatják egymást. Kiváló tanár és jó kolléga volt, nagyon fog hiányozni!
Kedves Peti! Sosem felejtem el az első találkozásunkat a gimiben, én már akkor hallottam Rólad, hiszen Molnár Péter neve és a gimi összefonódott már nagyon régóta. A napló eligazításában segítettél először, de utána is számtalanszor számíthattam, számíthattunk Rád. Nemcsak szakmai jellegű segítségeket adtál, BÁRMIVEL kapcsolatban kikérhettük a véleményed, ami mindig nyugodt, higgadt tudott maradni. Nem tudom mi lesz most velünk, hogyan tovább, mert nem vettem számításba azt, hogy Te nem gyógyulsz meg, nem opció, hogy nincs tovább… És az lett. Nincsenek szavak… elfogytak… nagyon fogsz nekünk hiányozni…
Ha Petire gondolok, legelőször az önzetlen segítőkészsége jut eszembe. Nem volt olyan lehetetlen időpont, akár este 10, 11 vagy éjfél, amikor kérdésem volt, és arra ne válaszolt volna azonnal. Mérhetetlen munkabírása, munkaszeretete, kimagasló szakmai tudása tette őt igazán naggyá, igazán pótolhatatlanná.
Kisteleken két munkahelyem volt; a kábelgyár és a gimnázium. Péterrel kollégák voltunk mindkét helyen. A kábelgyárból úgy emlékszem rá, mint egy nem túl bőbeszédű és barátkozó fiatalemberre, aki bermuda nadrágot viselt és mindig segített, ha gond volt a számítógéppel. Talán ez foglalja össze Péter lényét; mindig segített. Később a gimnáziumban is kollégák lettünk. Szerencsére az évek során néha én is segíthettem neki, ha időnként szüksége volt idegen nyelvtudásra, akkor megkeresett. Szívesen tettem volna érte többet is. Utólag mindig úgy érezzük, hogy még olyan sok mindent csinálhattunk volna együtt, nem tudunk eleget a másikról és már nem is lesz lehetőség megtudni. Keveset voltunk munkahelyen kívül együtt, így csak röpke emlékek maradnak, végzős osztályok bankettjei, amikor kellemesen elbeszélgettünk, szerenád, amikor az ablaka alatt énekeltünk a gyerekekkel vagy karácsonyi és év végi összejövetel a kollégákkal. Úgy képzelem, most nézel bennünket onnan fentről, és csóválod a fejed, mert nem értesz egyet azzal, ahogyan a gyerekek az informatika feladatot igyekeznek megoldani, vagy ahogyan mi, tanárok ügyetlenkedünk a Google Classroomban és Krétában. Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, sajnos korán hagytál itt bennünket, még lett volna dolgod közöttünk. Emlékedet megőrizzük.
Miatta lettem programozó-informatikus, megszerettette velem az informatikát. Tiszta szívből tanított. Projektekben vettünk rész és nagy sikereket vittünk véghez. Úgy törődött a diákjaival, mintha a gyermekei lennének, közvetlen, szeretetben teljes, segítőkész, olyan ember, akire büszkén fel lehet nézni. Emlékszem a délutáni multimédia szakkörre, ahol nagyon sok tudást adott át médiából is. Emlékszem az ETIPAFG projektünkre, ahol különdíjat és országos 2. helyezést értünk el. Emlékszem arra is, hogy emelt szintű érettségi után megdicsért, mert a szóbelin a maximális pontszámból 1 pontot vesztettem csak. Nem akarta elhinni. És ez mind Őneki köszönhető. Hitt bennem! Cserében én nagyon szeretném, ha hasonló emberré válhatnék!
Köszönöm, hogy a Tanárom, Kollégám, Barátom volt és hogy részét képezte az életemnek! Sosem felejtem el! Mindig a szívem legszeretettebb pontján őrzöm!
Tudjuk mindannyian, hogy aki megszületik, az egyszer el is távozik a földi létből, mégis ember ezt a tényt nem könnyen veszi tudomásul. Főleg akkor, amikor arról értesül, hogy elment közülünk valaki, akit sokan ismertek és sokan szerettek is. Peti ilyen volt: családjában, baráti körében, a pedagógus és informatikus társadalomban pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Nem volt olyan szakmai kérdés, amiben ne tudott volna segíteni akár a leglehetetlenebb időpontban. A naplót, amit fejlesztett a mai napig visszasírjuk. Rengeteget tanultunk tőle, és mindig volt türelme, ha valamit bénáztunk. A betegség egy különleges embert ragadott el közülünk, akire jól illenek Kosztolányi szavai:
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Nagyon fogsz hiányozni, Peti!
Ahogy telnek rajtam az évek, egye gyakrabban kell elbúcsúznom családtagoktól, rokonoktól, barátoktól és ismerősöktől. Mindig különösen megrázó, ha az embernek olyasvalakitől kell elbúcsúznia, aki közel állt hozzá vagy esetleg gyakran találkozott az illetővel. Elfogadhatatlan a gondolat, hogy valakivel nem is olyan régen találkoztunk, beszélgettünk, de soha többé nem fogjuk már látni őt. Mintha csak egy hosszú utazásra ment volna, de hamarosan úgyis megint találkozunk… Néha ezzel szoktam vigasztalni magam. Persze tudom, hogy ez csak gyerekes fikció. Különösen szomorú olyan embertől elköszönni, aki valamilyen formában hatással volt ránk, vagy akivel jó volt időt tölteni. Péter mindenképpen ilyen személy volt. A munka iránti odaadása, szeretete, alázata hatott a környezetére. Mindig mindennel kapcsolatban „képben volt”, ami az iskolát, annak működését érintette. Folyton a tökéletes munkára törekedett. Nála nem volt olyan, hogy valamit összedobok, aztán majd lesz valahogy… Nem voltunk napi kapcsolatban, de bármikor fordulhattam hozzá, hétvégén is felhívhattam, ha iskolai ügyről volt szó. Ez volt az élete. Sajnos már csak volt. Felfoghatatlan. Sokat tanulhatott tőle az ember: két lábbal a földön állt, racionális típus volt. Az utóbbi időben viszonylag ritkán találkoztunk, hiszen már „csak” rendszergazdaként dolgozott nálunk. Ennek ellenére rendszeresen felkerestem, ha volt egy kis időm, és a közéletről beszélgettünk, filozofáltunk. Vagyis inkább ő. Én meg hallgattam. Szerettem őt hallgatni. Szenvedélyesen tudta védeni az álláspontját egy-egy közéleti kérdésben, itt is főként az oktatást érintő ügyekben. Nem csak a szakmájában, hanem ezen a területen is nagyon éles volt a látása és analitikus a gondolkodása. Néha jókat nevettünk, amikor olyan téma került elő, ami abszurd és józanésszel felfoghatatlan volt. Ilyenkor a végén mindig csak legyintett. Nagyon fognak hiányozni ezek a beszélgetések. A legyintések. Az optimista mosolya.
Nyugodj békében, drága Péter!
